Az utóbbi két hét teljesen eredménytelen volt Berg számára. Hiába kószált, kóborolt fel-alá a városban, sehol nem talált porgoncot. Vagy ha volt is valami, ami talán egy porgonc műve lehetett, nem jutott oda hozzá, nem tudta közelről megnézni. Valahogy mindig úgy alakult, hogy az útjába került egy zacskó, egy lyukas autógumi, újságpapír galacsinok, mintha ezek nem karnák, hogy ő megtalálja a porgoncokat.
Egy nap hatalmas eső esett és Ugrival megpróbálták kerülgetni a tócsákat és a lábakat. Sötét volt már, a lámpák fénye tükröződött a tócsákban. Szűk utcán botorkáltak, az emberek siettek, lökdösték egymást, nagy táskákkal, dobozokkal, zacskókkal a kezükben rohantak. Végül a manó és a medveállatka leszorultak az úttest szélére. A távolban egyszer csak megláttak valami meleg fényt egy romos épületből.
- Gyere, Ugri, megnézzük, mi az ott! - próbált lelket önteni a társába.
Amint elindultak a fény felé, az egyik kersztutcából nagy zubogást hallottak, odanéztek és látták, hogy víz zubog le a hegyoldalból a kis macskaköves utcán át egyenest feléjük. A víz minden koszt, mocskot magával hozott, rozsdás lavórt, műanyag zsákokat, cigarettás dobozokat, rugókat, fadarabokat.
- Fussunk! - kiáltotta Berg és már szaladtak is, végig az utcán a nagy szeméthullám a nyomukban. Hiába rohantak, ahogy csak bírtak, a víz gyorsabb volt, utólérte és elborította őket. Berg még az utolsó pillanatban átölelte Ugrit, aztán elnyelte őket a koszosbarna víz, és vitte forgatta, pörgette őket magával. Egy idő után már azt sem tudták, hogy merre van a fent és merre a lent.
Aztán egyszercsak ott találták magukat valai nedves és sötét helyen. A távolból halvány sárga fény szűrődött, hát elindultak arrafelé. Egy ajtót találtak rajta a MPK OTO felirattal. Berg bekopogtatott és hamarosan egy aprócska manó nyitott ajtót. Nagyon különbözött az erdei manóktól, alacsonyabb volt és jóval testesebb is, jókora vörös orra volt és csinosan szabott kék nadrágot és sárga kabátot viselt, kezében egy lámpást tartott, ami alig volt kisebb nála. A lábánál két ezüstös pikkelyke sündörgött.
- Nahát! - mondta láthatóan meglepve. - Gyertek be!
Betessékelte a kis szobájába a vendégeket, leültette a szobában Berget és kiszaladt a konyhába teát készíteni.
- Ilyen cudar időben jól esik egy kis forró tea! - mondta. - A nevem Möpökö Ottó, a négyes számú csatorna-albizottság fedőügyi szakcsoportjának alelnöke vagyok. Te meg gondolom az erdőből jöttél. Gyerekkoromban a mamám mesélt arról hogy ott is élnek vad manók, nem olyan rendesek, mint itt a városban, de azért mégiscsak manók. Onnan jöttél, igaz?
- Onnan - felelte Berg. Ilyen bevezetés után nem merte bevallani, hogy azoknak a rendetlen manóknak ő lenne a még rendetlenebb királya, ezért megpróbálta eleterelni a beszélgetést. - Nem is tudtam, hogyitt a városban is vannak manók, én itt csak porgoncokkal találoztam, meg Hulladékkal.
- Már hogyne volnának manók itt is! - kiáltott Oto, gyömbéres süteményt vett elő és letette az asztalra felugráló pikkelykéket a padlóra. - Majd kaptok ti is!
- Már hetek óta járom a várost és még nem találkoztam egy manóval sem, az hogy lehet? - kérdezte döbbenten Berg.
- Mindenki nagyon el van foglalva mostanában, én is itt dolgozom ezen a javaslaton már mióta. Régebben persze nem így volt... Régebben mi manók vigyáztunk a városra, hogy minden rendben legyen. Hogy ne maradjanak éhen a kóbormacskák, legyen aprópénz az utcán, amit a gyerekek megtalálhatnak és a játszótéren feljetett játékállatok visszataláljanak a gazdájukhoz. Mindezt persze, ahogy az a városi manókhoz illik, alaposan megszervezve csináltuk. Mindenkinek megvolt a maga dolga, a manóparlament havonta tárgyalta meg a fontosabb kérdéseket, azokat, amiket a bizottság eléterjesztett, a bizottságok persze a biztosok által elfogadott pontokról döntettek. Mindennek megvolt a szép módja, megírtuk az előterjesztést, tárgyaltuk, leutaltuk, átbeszéltük, véleményeztük, lepecsételtük, iktattuk, besoroltuk és összefűztük. A bizottságok hetente tárgyaltak, az albizottságok kétnaponta. Én a négyes számú csatorna-albizottságban dolgozhattam. Hozzánk tartoztak a csatornák felső részei, a fedőügyi albizottságban az volt a dolgom, hogy visszaigazítsam azokat a fedőket, amik véletlenül félrecsúsztak. Nagyon fontos dolog ez, de ma már nem érek rá vele foglalkozni. Egy nap ugyanis megjelntek valami furcsa jövevények és elkezdték elrondítani a várost. Koszok, szemetek és mocskok tűntek fel. Először csak a külvárosokban, aztán egyre beljebb jöttek. Kiderült, hogy ez egy család, Hullad vagy mi a nevük. Mi persze rögtön foglalkozni kezdtünk a dologgal. Született egy javaslat, amit megtárgyaltunk, aztán azt módosítottuk, újra tárgyaltuk, leutaltuk, átbeszéltük, véleményeztük, lepecsételtük, iktattuk, besoroltuk és összefűztük. De addigra már a belvárosban is volt belőlük, úgyhogy ezért új javaslat volt és új ülés. Ezen az ülésen már nem volt ott mindenki, mert a külvárosban lakók nem tudtak eljönni. Aztán az új javaslatot is leutaltuk, átbeszéltük, véleményeztük, lepecsételtük, iktattuk, besoroltuk és összefűztük. De amikor ki akartunk menni az ülésteremből, láttuk, hogy már a manóvárosháza előtt is az ablakig érnek ezek a szemetek. nagy tárgyalásba kezdtünk és alig három hónap alatt arra az elhatározásra jutottunk, hogy ez egy nagyon súlyos probléma és mindenki otthon véleményezze a javaslatot. Én márát is néztem az első kétszáz oldalt. Persze amíg az elnök nem hívja össze az ülést, addig úgysem tudunk tárgyalni róla. Kivéve, ha hivatalosan igazolják az elnök akadályoztatását, rajta a bizottsági pecséttel, az albizottsági aláírással, fejléces papíron...
És Berg tovább már nem tudta nyitva tartani a szemét, hosszú hetek után végre meleg és biztonságos helyen volt, az egyik pikkelyke az ölébe fészkelte magát és melgítette, Ugri a lábánál feküdt és MPK Oto is olyan halkan beszélt, elnyomta hát az álom.
Ahogy teltek a napok, Berg egyre nyomasztóbbnak érezte a várost. Csillogott villogott ugyan, de mégsem volt semmi a helyén. Alig egy-két fa vagy bokor valahol és az állatok is olyan furcsán viselkedtek. Kifejezetten jó barátságban voltak Hulladékkal, ahol a családból voltak sokan, ott gyülekeztek az állatok, az egerek, hangyák, verebek is. A manónak nem is volt kedve szóba állni velük, miről beszélgessen olyan állatokkal, akik a legfőbb ellenségeivel cimborálnak?
Aztán egyszer csak olyan helyre ért, ami sokkal barátságosabbnak tűnt. Itt is sok ember volt ugyan és itt is furcsák voltak a növények meg az állatok, de legalább szóba lehetett állni velük. Berg sok olyan állatot is látott itt, amiket korábban csak a tévében, zsiráfot, elefántot, oroszlánt, nem is értette, hogyan kerülhettek ide. Próbált beszélgetni velük, de nem nagyon értették meg egymást. Szerencsére egy eldugottabb helyen talált egy rókát, akivel már szót értettek. A róka elmagyarázta neki, hogy ez egy állatkert, ahová azok az állatok jönnek, akiknek nincs kedvük minden nap vadászni vagy magokat, gyümölcsöt keresni. Ilyenkor hagyják magukat elfogni és bekerülnek ide. Itt aztán kapnak minden nap enni és eléldegélhetnek egy ketrecben, az emberek meg ide hozzák a gyerkeiket, hogy megismerjék őket.
- Jól szórakozunk itt rajtuk. Az emberek nagyon ostobák és csuda vicces dolgokat mondanak. A sikló barátomról, aki itt mellettem lakik például mindig azt mondják, hogy mérges kígyó, meg hogy nyálkás a bőre. Rólam meg mindig azt mondogatják, hogy ravasz meg sunyi a képem. Meg is tanultam direkt sunyin nézni, hogy örüljenek. Így ni. Szerinted elég sunyi?
Elég sunyi volt, abból is látszott, hogy a kisgyerek, aki a babakocsijából idáig kedvesen figyelte a rókát, sírva fakadt. De nem csak ő sírt az Állatkertben, kicsit távolabb egy nagyobbacska fiú toporzékolt, távolabb pedig egy egész óvodás csoport zokogott. Valami itt nincsen rendben, nézzük meg, mi az - gondolta Berg.
Hamar kiderült, hogy a nagyobb fiúnak a zsiráf egy nyalásra elnyalta a nyalókáját, az óvodásokat pedig elkezdte minden ok nélkül köpködni a láma. És mindkét állat fülénélk észrevett valami fekete koszt! Itt valahol egy porgonc dolgozik!
Berg végig követte az Állatkerten: a majmok rémpofákkal rémisztgettek, a fókák direkt fröcsköltek, a gyümölcsevő denevérek pedig szándékosan rákakiltak a gyerekekre. És a fejükön, a fülüknél mindegyiknek ott volt a porgonc nyoma. Amikor egy nyúlon is meglátta (amelyik éppen megharapta a kislányt, aki simogatta), rádöbbnet, hogy ki lehet az. Az erdőben volt egy manó, aki az állatokról gondoskodott. Ő figyelmezette a mókusokat, hogyjön a tél és el kell kezdeni gyüjtögetni, ő szól a borzoknak, ha emberek jöttek, hogybújjon el és ő szólt rá a pelére, ha túl sok mogyorót akart volna enni, amitől aztán fájt volna a hasa. Egyszerűen csak az állatok fülébe súgta, hogy mit kell csinálniuk, nélküle sok-sok baj lett volna az erdőben. Berg már mondta is a verset:
Manó voltál porgonc lettél,
Csupa-csupa rosszat tettél.
Gyere vissza, ha én hívlak,
Tudom, Sugdosónak hívnak!
Ott is volt már a kedves kis manó Sugdosó és döbbenten nézte, micsoda felfordulást okozott és miket mondott az állatoknak.
- Most siess vissza az erdőbe, ott már várnak a többiek a Pókszázlábúnál. Ha elegen leszünk, akkor visszaszerezzük majd az erdőnket.
- Szaladok, felség.
Menni fog ez. - gondolta Berg. - Csak szépen sorban meg kell találnom mindenkit, nem nagy ügy. Ugye, Ugri? - fordult a medveállatkához, aki szaladt is tovább az olajgőzös helyről. Egy forgalmas utcán voltak, ahol nem jártak autók csak emberek. Bergnek nagyon oda kellett figyelnie, nehogy valaki rálépjen, mert a járókelőknek nem tűnt fel az aprócska manó. Még a legbiztonságosabb az utca szélén a házfal mellett volt, itt csak a bejáratoknál kellett vigyázni, mert nagy volt a forgalom. Az egyik bejáratnál minden ügyességére szüksége volt, hogy fel ne nyársalja egy magassarkú cipő, tigrisbukfenccel vetődött be a különös terembe. Az egyik sarokban ismeős állatokat látott, nyulat, őzet, rókát, boldogan oda is szaladt hozzájuk, de ezek valahogy nem olyanok voltak, mint az erdőben megismertek. Sokkal nagyobb szemük volt, virágillatuk (hogy lehet egy rókának ibolyaillata?) és csak mozdulatlanul álltak a polcokon, nem válaszoltak, bármit mondott nekik. Csak kicsit odébb egy jókora robot szólalt meg, de az csak azt ismételgette, hogy: Öl! Pusztít! Rombol! Öl! Pusztít! Rombol! Berg hamar belátta, hogy ezekkel nem megy semmire, kicsit odébb viszont meglátott pár számítógépet és egy nagy halom játékot, szaladt is oda, de egy ember belerúgott és ő nagy ívben a pultra repült. A pult egyik oldalán egy láthatóan ideges eladó állt, a másikon egy még idegesebb vásárló kiabált.
- Engem nem érdekel, hogy maga mit gondol, de ennek a katonának akkor is hiányzott a sapkája, és nem akarom becserélni másra, hanem a hiányzó sapkát akarom!
- Nézze uram - mondta feszülten a boltos - ez volt az utolsó darab, nem tudok másikat adni. Nem tehetek róla, hogy hibás volt.
- Micsoda hely ez! - puffogott a vásárló, sarkon fordult és elment.
Mögötte már hosszú sor állt, a következő is nagyon idegesnek látszott.
- Hiába vettem meg a legdrágább babát a kislányomnak, egész este sírt, mert nem volt meg a kalapja! Követelem, hogy adjon egy kalapot azonnal!
- Rögtön megnézem. Itt is van egy baba.
A vevő gyorsan kibontotta a dobozt, de kalap abban sem volt. A boltos kétségbeesetten kapkodta elő a dobozokat, de mindegyikből hányzott a kalap. Tanácstalanságában körülnézett a pulton és felkapta Berget.
- Nem akar inkább egy manót vinni helyette? Ez vadonat új, most jött, nézze meg, milyen helyes pofikája van!
- Nem kell nekem manó! A kislányom utálja az ilyen bárgyú mesefigurákat, neki fitness-wellness modellbaba kell, mégpedig kalappal.
Akkor jöjjön vissza holnap, addigra biztosan szerzek kalapot. - mondta a boltos, lerakta Berget és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. De erre sem volt ideje, mert már a következő vevő kezdte el mondani, hogy a tegnap megvett motorosból hiányzott a sisak. A boltos hebegett-habogott, a sorban állók meg kiáltozni kezdtek, hogy A sapka! A kalap! A sisak! A tökfödő! A cilinder! Egyikük a lovag figura dobozával ütötte az asztalt. És ezen a dobozon vett észre valami furcsa, kicsit nyúlós fekete maszatot Berg. Itt valahol egy porgoncnak kell lennie. Óvatosan lemászott a pult mögé és körülnézett. A pult sarkában ott álltak halomban a sapkák, kalapok, sisakok, fövegek és körülöttük cikázott egy porgonc, fekete testére legalább tíz poros sapka és kalap ragadt, amik alig látszottak ki a porcicák, pókhálók közül. Ki lehet ez? - gondolkodott Berg, aztán eszébe jutott, hogy volt egy manó az erdőben, aki a Gombafelügyeletnél dolgozott és rajongott a mindenféle fejfedőkért. A manó már mondta is a verset:
Manó voltál porgonc lettél,
Csupa-csupa rosszat tettél.
Gyere vissza, ha én hívlak,
Tudom, hogy Sapkásnak hívnak!
És abban a pillanatban ott állt előtte a kedves gombafelügyelő, Sapkás és hálálkodott neki, amiért megszabadította.
- Semmi gond, csak szaladj vissza az erdőbe a Pókszázlábúhoz, Evő már ott van, ha megtaláltam a többieket is, akkor én is jövök. - felelte az egykori király.
A város furcsa volt. Hiába szokott hozzá Berg a pörgő-forgó villogó dolgokhoz a játékokban, itt ezek túlságosan valóságosak voltak. Már esteledett, mire Ugrival beértek és az eső is eleredt. Érthetelne volt, hogy minden magának világít, hogy az esőt nem szívja be a föld és hogy olyan sokan mászkálnak mindenfelé. Berg látott már korábban is embereket, Iulia nénivel tanult is róluk, de azt nem gondolta volna, hogy ilyen sok van belőlük. Mint a hangyák gondolta először, de aztán rájött, hogy a hangyák figyelnek egymásra, soha nem lép egyik a másik lábára (pedig háromszopr annyi lábuk van mint az embereknek) és segítenek is egymásnak, ha kell. Az emberek meg nem nézték egymást és egyfolytában lökdösődtek, sokan kiabáltak is egymással.
Hol találok itt porgoncot? - töprengett a manó. - Egyáltalán merre induljak? Nem sok ideje maradt gondolkodnii, mert Ugrinak érezhetően volt válasza a kérdésre és határozottan elindult egy irányba. Egy alacsonyabb ház felé futott, ahonnan gőz és olajszag áradt. A bejáratnál hatalmas sárga M állt. Mikor egy család éppen bement és az anyuka a babakocsit próbálta betolni a tolóajtón, Ugri beszaladt és Berg is követte.
Odabent már meleg volt, ételszag, hangos zene szólt és sokan kiabáltak. Ugri, aki láthatóan éhes volt, befutott a pult mögé és egy almás pite morzsáját kezdte falatozni. Berg csodálkozva bámult körbe, a nagy ünnepségeken, amikor az egész manóbirodalom együtt ünnepelt, náluk is állítottak fel nagy konyhákat, ahol mindenkinek készültek a szörpök és lekvárok, ott is nagy sürgés-forgás volt, de ez itt nem konyha volt, hanem gyár. Futószalagon készültek az ételek, kiszámítottan sercegtek az olajok, zümmögtek a mikrohullámú sütők. vagy legalábbis így kellett volna működniük, mert valami baj volt. A konyhában dolgozók egymással kiabáltak veszekedtek:
- Ki harapott bele ebbe a zsemlébe?
- Hova tünt a krumpli?
- Az előbb még itt volt egy fagylalt, hova lett!
Az emberek fejvesztve szaladgáltak egyik helyről a másikra és keresték az eltűnt ételeket. A vendégek türelmetlenül várták az ételüket, kiabálni kezdtek, egyre nagyobb lett a zűrzavar. Berg egy sarokba húzódott és csak figyelt, miközben Ugri a morzsát rágcsálta. Ahogyfigyelt, egyszer csak feltűnt neki, hogy valami fel-alá szaladgál a konyhában. Nem látott belőle mást, csak egy fekete csíkot, hol a krumplisütőnél volt, hol a fagylaltoknál, aztán a süteményeknél tűnt fel. Elszáguldott Berg mellett is és nyomában feketés csík maradt a padlón. Ez az! Egy porgonc! - döbbent rá azonnal Berg.- De vajon ki lehet? Figyelni kezdte és a porgonc meg is állt egy pillanatra a zsemlék között. Kicsi gömbölyű volt, sötétszürke, fekete szemekkel, a legnagyobb a szája volt. Ahogy kitátotta és óriásit harapott a zsemléből, Berg ráismert. Volt egy kis manó, aki mindig a legtovább maradt ott a lakomákon és egyfolytában csak evett. Úgy hívták, Evő. Berg már mondta is a varázsverset:
Manó voltál porgonc lettél,
Csupa-csupa rosszat tettél.
Gyere vissza, ha én hívlak,
Tudom, hogy Evőnek hívnak!
Csilingelés hallatszott és zsemlék tetején ott állt a kedves kis manó, Evő. Odaszaladt Berghez és megöelelte: -Jajj, fenség, milyen jó, hogy eljött értem! Olyan rossz volt itt a városban, olyan rossz volt porgoncnak lenni!
- Semmi baj, most már minden rendben lesz. Menj vissza az erdőbe, és várj meg a Légyölő Pókszázlábúnál, ő a barátunk és benne megbízhatsz. Ha összeszedtem a többeiket, én is jövök majd és visszaszerezzük az erdőnket Hulladéktól.
A Légyölő Pókszázlábú az erdő szélén lakott, Berg még sosem találkozott vele, de annál többet hallott már róla. lég vegyes volt, amit mondtak róla, sokak szerint ő volt az erdő legbölcsebb lakója, hiszen már járt a városban is, voltak, akik szerint ő volt az erdő legveszélyesebb lakója, hiszen már járt a városban is, megint mások szerint az erdő legostobább lakója volt, hiszen már járt a városban is. Azt persze már senki nem tudta, hogy mikor és miért járt a városban a Pókszázlábú, de abban, hogy járt valamikor és valamiért, mindenki egyetértett.
A manókirályt sokkal jobban zavarta a neve, mint a híre, mit lehet attól várni, akit Légyölőnek neveznek? Félve közelített hát az Utolsó Bokorhoz, ahogy egyre közelebb ért az erdő szélén álló csipkebokorhoz, aminek tövében állítólag lakott a Pókszázlábú, úgy tűnt számára egyre rosszabb ötletnek idejönni. Egyre több lett az ismeretlen dolog a fák és bokrok között, Berg hamar rájött, hogy Hulladék azok. Egyszer csak megszólalt mellette egy Flakon: Idenézzetek már, mégiscsak maradt ezekből a nyomorultakból itt! A szemközti kecskerágó bokor tövéből egy szétnyomott Tubus kiálltott rá: Mit keresel itt, menj a többiek után! Egyre többen és többen kiabáltak rá. Takarodj el innen! Szánalmas manó! Hitvány alak! Mit mérgezed itt a környéket, ez a mi erdőnk! Fuss, amíg még szépen mondjuk! Berg először megpróbált nem figyelni réjuk, de aztán egyre jobban félt, végül úgy döntött visszaszalad a trónterembe, ott legalább békén hagyják. De Ugrit láthatóan nem zavrta Hulladék fenyegetése, vidáman szaladt előre. Hiába kiabált neki Berg, csak futott vidáman az erdő széle felé. Ugri! Ugri, gyere vissza azonnal! Ugri, süket vagy, gyere már ide! Hiába minden, a medveállatka már el is tűnt egy tölgy mögött, Bergnek nem maradt más választása, mint utána futni, hiába fenyegették jobbról és balról. Minden pillanatban, amikor már éppen elkapta volna, Ugri továbbszaladt és így ment ez addig, amíg egyszercsak ott találta magát az erdő szélén az Utolsó Bokornál.
- Szervusz Berg, gondoltam, hogy előbb-utóbb felkeresel. - mondta egy furcsa léy, aki bokor alsó ágán üldögélt. Halványbarna és hosszú volt, sok.sok lábbal. Berg nem tudta ldönteni, hogy melyik az eleje és melyik a vége, mivel mindkét végén ugyanolyan hosszú csápok lógtak le. Végül úgy döntött, a jobboldali vége felé fordul és ahhoz beszél.
- Úgy mondták, csak te tudsz segíteni nekem, bölcs Pókszázlábú. - mondta.
Az állat megfordult, mivel a jobboldalon a farka volt és a baloldali végével fordult Berg felé:
- Csak nincs valami bajod, Berg? Elromlott a számítógép? Nem megy egy játék? Elakadtál a százharminckettedik pályán? Vagy elromlott a hűtőgéped?
- Nem erről van szó! A manókat keresem, az alattvalóimat!
- Mióta érdekelnek azok téged?
- Érdekelnek! Én vagyok ennek az erdőnek a királya és az a dolgom, hogy segítsek rajtuk. Te is ebben az erdőben laksz, segítened kell neked is!
- Én ennek az erdőnek a szélén lakom, Berg és nekem semmit nem kell. Én az erdőben is lakom és a városban is. Segíthetek neked, ha kedvem tartja, de faképnél is hagyhatlak, én a Légyölő Pókszázlábú vagyok! - mondta és felső testével fenyegetően felemelkedett, Ugri vicsorogni kezdett, de a Pókszázlábú leereszkedett és barátságosan meglengette a csápjait. - Az viszont nekem sem tetszik, ami itt történik. Nem rendes népség ez a Hulladék, nem bánom, ha visszamennek oda, ahonnan jöttek. Elmondom, mit kell tenned: A manóid bementek a városba, ami nem nkik való hely. Egy darabig bolyongtak ide-oda, kezdetben talán tetszett is nekik a csillogás, meg a nagy zaj, de otthonra ott nem találhattak. Ahogy ott éltek egyre jobban bekoszolódtak. A városban a levegőú is csupa kosz, csupa por, ez egyre jobban összemocskolta a manókat. És nem csak a bőrüket, hanem a gondolataikat is, ahogy egyre vastagabban ülte meg őket a por, manókból porgoncok lettek.
- Micsodák?
- Porgoncok. Kicsi gonosz fekete lények, akiknek csak azon jár az esze, hogyan okozzanak bajt. Gyorsan futnak és elbújnak mindenki elől, de ahol lehet ártanak mindenkinek. Nyálkás fekete csíkot húznak maguk után. Nyomorult lények az az igazság.
Berg szóhoz sem jutott a döbenettől. Elképzelte a sok manót, akit ismert, amint fekete nyálkát húz maga után és azon gondolkodik, hogy árthatna valakinek. Nagy sokára megkérdezte: - És semmit nem lehet csinálni? Nem lehetnek már újra manók?
- Éppenséggel. Ha van valaki, aki felismeri bennük a manót, az visszaváltoztathatja őket.
- Hogyan?
- El kell mondani a varázsverset:
Manó voltál, porgonc lettél,
Csupa-csupa rosszat tettél.
Gyere vissza, ha én hívlak,
Tudom hogy (és itt mondani kell a manó nevet) hogyan hívnak.
Ennyi az egész.
- Ennyi? - kérdezte Berg.
- Nehezebb, mint amilyennek hangzik. El kell menned a városba, meg kell találnod a porgoncot, rá kell jönnöd, hogy melyik manóból lett és közben arra is vigyáznod, hogy te magad ne válj porgonccá. Nem hiszem, hogy meg tudod csinálni.
- Majd meglátod! Gyere Ugri, megyünk a városba! Köszönöm, hogy segítettél!
- Sok szerencsét! - mondta a Pókszázlábú mosolyogva, de addigra Berg már el is indult. Elől futkározott a mdveállatka, mögötte pedig elszántan lépdelt a manókirály.
Teltek-múltak az évek, de I. Bergengócnak nem tűnt fel semmi. Ült a számítógépei előtt és játszott. A szobában mellette állt a terülj-terülj hűtőszekrény, amit még dédapja III. Fenemód kapott egy kedves tündérkirálynőtől. A hűtőszekrény mindig tele volt a legjobb falatokkal, így aztán Bergengócnak ki sem kellett mozdulnia a szobájából.Egyre gyűlt a por, az ajtó berozsdált, a falakról lógtak a korhadt gyökerek, de a királynak nem tűnt fel semmi, ő csak játszott. Legfeljebb arra gondolt, milyen jó, hogy az alattvalói végre megértették, hogy hagyják őt békén jétszani.
Aztán egyszer, mikor éppen a végső pályán tarott a kedvenc játékában, egy kis zugpók mászott rá a billentyűzetre. Bergengóc el akarta kergetni a pókot, de így leütötte a visszabillentyűt. Emberkéje belesett a fortyogó szlutyiba és megjelent a Vége felirat a képernyőn. Bergengóc nagyon dühös lett: Te kis atka! Te véglény! Ha elkaplak véged! üvöltötte Bergengóc és a riadtan menekülő zugpók után eredt. A kis pók könnyedén kislisszant az ajtó résén, de a király elsőre nem tudta kinyitni az ajtót. Meglepődött, döbbenten látta, hogy bokájáig ér a por. Nekiveselkedett az ajtónak és az nagy nehezen, hatalmas nyikorgással kitárult.
Kamarás! Kamarás! - kiabált, de hiába. Kilépett hát a fatönkből, aminek belsejében a trónterem volt. A mohapárnáról egy vidám medveállatka szaladt oda hozzá. Megsimogatta a fejét, aztán körülnézett. Furcsa volt az erdő, más, mint amire emlékezett. Sehol egy manó, sehol egy tündér, de az állatok sem nyüzsögtek úgy, mint legutóbb, mikor erre járt. Mindenfelé furcsa dolgokat látott, amikről azt sem tudta, mire valók lehetnek.
A medveállatka körbe-körbe ugrándozott körülötte. Bergengóc alaposan körbenézett, aztán azt mondta: Itt valami nagyon nincsen rendben, gyere Ugri, derítsük ki, mi történt! Elindultak hát a medveállatkával, de sehol az erdőben egy manóval sem találkoztak. Végül Bergengóc úgy döntött, felkeresiöreg tanítóját a Iulia nénit, a vaspondrót. Mikor manósüvölvény volt naponta kellett hozzá járnia, hogy tanuljon az erdő dolgairól. Persze már akkoriban szívesebben játszott a számítógépével, de apja XII. Nofene ragaszkodott hozzá, hogy szerezze meg az uralkodáshoz szükséges ismereteket. Mikor aztán ő került a trónra, boldogan hagyta abba a tanulást, és elég rossz hangulatban vált el tanítójától. De most nem volt más választása, úgy érezte, csak az öreg vaspondró adhat választ a kérdésre, mi történt az erdőben.
Az öreg egy kecskerágó tövében lakott legutóbb, és most is itt találta. Mióta legutóljára találkoztak még fakóbb lett és mintha pár lába is hiányzott volna, de Bergengóc soha nem számolta meg a lábait korábban, így aztán abban sem lehetett biztos most, hogy kevesebb van belőlük. Az idős tanító láthatóan nem is látott már olyan jól, mint korábban mert pár percbe is beletelt, amíg felismerte a vendéget.
- Régen nem láttalak, mit csináltál ilyen sokáig?
- El voltam foglalva, fontos ügyeim voltak, de most úgy látom, valami nincsen rendben itt az erdőben.
- Úgy látod?
- Teljes mértékben. Sehol egy manó és tele van az erdő ilyen izékkel, amikről nem is tudom, hogy mik.
- Tele van, Berg?
- Nem akarok kötekedni, de a megszólításom Fenség, vagy legalábbis I. Bergengóc. Pont te tanítpttad nekem, hogy az ilyesmire adni kell.
- Nahát, akkor mégiscsak tanultál valamit tőlem. Csak az a baj, hogy te már nem vagy I. Bergengóc.
- Micsoda? Már hogy ne lennék?
- Egy király semmit sem ér királyság nélkül és téged a királyságod itthagyott.
- Micsoda? Miről beszélsz?
- Sok-sok éve már, hogy a manók úgy döntöttek, többé már nem vagy a királyuk és meglesznek ők jól nélküled is. Egy darabig rendben is ment minden, hiszen a dolgok korábban is elrendeződtek, pedig akkor sem fordítottál rájuk igyelmet. De aztán egy nap új család költözött az erdőbe Hulladék. Először Tetrapak érkezett, aztán a sok kis nylonzacsi-gyerek. Egyre többen és többen költöztek be a családból, végül megjött a legöregebb családtag Sitthegy is. A manók kedvesen fogadták őket. Beszélgettek velük, helyet adtak nekik és ez volt a baj. Hulladék egyre csak arról beszéltek nekik, hogy milyen jó hely a város és milyen rossz hely az erdő, hogy a városban mennyi érdekes van és ott milyen jó minden. A te kis manóid pedig ahelyett, hogy azt kérdzték volna: Ha olyan jó hely a város, akkor miért jöttetek ide?, egyre jobban vágyakozni kezdtek arra, hogy maguk is láthassák ezt a csodálatos helyet. Egy nap aztán úgy döntöttek, felkerekednek és megnézik maguknak azt a csodálatos helyet, amiről Hulladék beszéltek nekik. Így lettél te király királyság nélkül.
Bergengóc leült a földre és bámult maga elé, aztán keservesen sírni kazdett. Iulia, hagyta, had sírja ki a bánatát, nem szólt egy szót sem. Bergengóc pedig végig gondolta mit tett a manókkal, mit tett az erdővel és egyre nyomorolultabbnak érezte magát és egyrekeservesebben sírt. Már nagyon jól átérezte, hogy milyen borzalmas az élete és milyen borzalmas ő maga, és a sírás közben ez már egészen jó érzéls volt. Amikor egy kicsit is kezdett volna alábbhagyni a sírás csak arra kellet gondolnia, hogy Egy egész erdőt tönkretettem. vagy Minden manót elüldöztem. és máris sírt újra. De egy idő után valami vinnyogás egyre jobban zavarta a jó kis sírásban, felnézett és látta, hogy Ugri az. A kis medveállatka nagyon megijedt, hogy valami baja van és segíteni próbált, de nem tudott. Bergengóc összeszedte magát: Jól van Ugri, rendbe tesszük a dolgokat. Meg is kérdezte Iulia nénit: Mit csináljak, hogy újra király legyek?
- Azt én nem tudom - felelte a vaspondró- foglamam sincsen, milyen hely az a város. Csak egy valaki van, aki segíthet neked, de hozzá nem szívesen megy senki.
- Ki az?
- A Légyölő Pókszázlábú. Ő már járt a városban és sokat látott, ő talán tud tanácsot adni neked.
I. Bergengóc, a manókirály rossz király volt. Hiába járta népe az erdőt, hiába hívták őt, hogy vegyen részt a szentjános-bogarak tavaszi bálján, a falevél-vöröslés ünnepén, hiába hívták, hogy ünnepelje együtt a többiekkel az első havat, ő csak bent ült tróntermében és játszott. Volt egy csomó számítógépe és egy csomó játéka és egyfolytában csak játszott. (Persze ez így igazságtalan, mert nem csak játszott, néha filmeket is nézett.) A kamarása nap nap után próbálta zargatni valami fontos dologgal, de I. Bergengóc, a manókirály ilyenkor legjobb esetben is azt mondta, hogy: Jó mindjárt, még csak ezt befejezem! a legrosszabban pedig azt, hogy Hagyjál már békén, most meghaltam miatad és kezdhetem előről! Így aztán hiába érkezett a Galagonya-dombi küldöttség megkérdezni, mi legyen, ha az üszög megtámadta a bokrokat és a galacsinhajtók céhe is hiába panaszkodott a krónikus ganajhiányra, mindenki üres kézzel távozott a királytól.
Egy idő után a manók már abban is kételkedtek, hogy egyáltalán van királyuk. Hiába erősködött a kamarás, hogy töbször is látta I. Bergengóc hátát, egyre kevesebben hittek neki.
Aztán egy nap megjkelent egy új család az erdőben: Hulladék. Elsőként a családfő Tetrapakk érkezett, aztán neje Nylonzacsi és hamarosan a gyerekek Csikk, Pézsé, Flakon meg a többiek. Hamarosan távolabbi rokonok is érkeztek, Sitt, Akumulátor és Roncs. Hulladék mindenféle érdekeseket meséltek a manóknak. Főleg arról, hogy milyen rossz hely ez az erdő és mennyivel jobb a város. Elmondták, hogy a városban sokkal több dolog van és azok mind sokkal érdekesebbek is, ráadásul a városban nem kell aggódni semmi miatt, ott minden jó. A kamarásnak egy pillanatra megfordult a fejében, hogy ha mindez igaz, akkor vajon miért jöttek el Hulladék a városból, meg is karta kérdezni a királyt, de olyan régen járt a trónteremben, hogy már nem találta meg, merre van.
Egy nap aztán a manók úgy döntöttek, elmennek és megnézik, milyen az élet abban a híres városban, itt az erdőben úgy is a feje a tetején van minden, nincsen, aki megmondja, miként legyenek a dolgok, hátha a városban jobban megy majd. Felkerekekdtek és otthagyták az edőt, de erről I. Bergengóc mit sem tudott, hiszen ő csak ült a gépei előtt és játszott.